Napjainkban az endoszkópia szinte nélkülözhetetlen része a sebészeti tevékenységnek. Egyaránt megbízható diagnosztikus és terápiás eszköz, de alkalmat nyújt az oktatásra és a tudományos munkára is. Viszonylag egyszerű beavatkozással számos betegség pontos diagnózisát, ezáltal ésszerű kezelését teszi lehetővé, teljesen új lehetőséget tárva fel a sebészetben.
Óriási technikai fejlődés ment végbe az emberi történelem régmúltjába vesző kezdeti lépésektől a korszerű endoszkópos módszerek kimunkálásáig. Valójában az utóbbi 30 esztendő alakította ki az endoszkópia indikációs területeit és tette világszerte elfogadottá szakmai körökben.

A korszerű laparoszkópia kétségtelenül a cisztoszkópiából nőtt ki. Számos endoszkópos technika párhuzamosan bontakozott ki és fejlődött a különböző országokban, mert számos körülmény - nehézkes hírközlés, a mindenki által elérhető tudományos folyóiratok hiánya, politikai okok - akadályozta a tudományos gondolatok és felismerések mai kifejezéssel élve - szabad áramlását. Emiatt nehéz, és talán nem is lehet, igazságos sorrendet felállítani a prioritásokat illetően. A korabeli leírások alapján sokszor még az sem dönthető el, hogy egy jó gondolatról vagy a gyakorlatban is kipróbált, működő módszerről volt-e szó.
 
 

Az orvosok azon igénye, hogy az emberi test különböző üregeihez, csatornáihoz, vezetékeihez hozzáférjenek, azokba betekintsenek, igen ősi óhaj. Már a régi időkben is igyekeztek megtekinteni a beteg ember könnyen feltárható testüregeit, így a szájat, a hüvelyt, a végbelet. E vizsgálatokhoz különböző feltáró eszközöket szerkesztettek, alkalmaztak.

A TALMUD már Kr.e. 1500-ban említést tesz ólomból készült, fa mandrinnal ellátott hüvelyi tükrökről. HIPPOKRATÉSZ végbéltükröt és katétereket használt Kr.e. 400 körül. Az ásatások tanúsága szerint Kr.u. 79-ben Pompeiben hüvelyi feltárásra (és a méh tágítására?) szolgáló tükröket használtak a kor orvosai. A mélyen fekvő, csak szűk kivezetőcsöveken elérhető testüregek megtekintése - megfelelő eszközök híján - nem volt lehetséges.
Az első ezredforduló táján arab orvosok - ALBUCASIS, AVICENNA - üvegtükrökből reflektort szerkesztettek, amellyel bevilágítottak a testüregekbe. Kezdetben a napfényt használták, később DE VILLAKOVA (1235-1312) már a gyertyafényt alkalmazta. A konkáv tükröt a fény reflektálására a francia BOREL (1620-1689) próbálta ki.

Az elmúlt évszázadok folyamán az endoszkópia igen lassú fejlődése néhány egyszerű körülményre vezethető vissza: korlátozott helyviszonyok mellett kellett volna megvilágítani a vizsgálandó testüreget, s a képet megfelelő optikai rendszer segítségével a vizsgáló szeméhez közvetíteni.

A rejtett testüregekhez csövekkel, spekulomokkal, katéterekkel már a régi időkben is hozzáfértek több-kevesebb sikerrel.
A második kívánalom igazából csak az elektromosság gyakorlati alkalmazásával vált lehetővé. A harmadik probléma a fény bevezetése mellett a kép közvetítése volt a megfigyelőhöz. A mikroszkóp felfedezésével ez utóbbi akadály is megoldódott (legalábbis elvileg). A legnagyobb nehézséget a szűk csatornákon át is bevezethető világító és optikai rendszer egyesítése jelentette.
 
 
 

Az utóbbi probléma első használható megoldása a frankfurti BOZZINI nevéhez fűződik, aki 1805-ben számolt be először a gyertya fényét felhasználó "Lichtleiter"- éről. Ez az eszköz tekinthető az első, mai értelemben vett endoszkópnak. (Maga az endoszkóp! - 1'endoscope - elnevezés a francia DESORMEAUX-tól származik). A korabeli technika fejletlensége miatt és megfelelő munkatársak híján, BOZZINI sajnos nem érhetett el átütő sikert. Megalapozta azonban az endoszkópia további, látványos fejlődését, és felkeltette az orvosok széles körének érdeklődését a téma iránt.

 A BOZZINI munkásságát követő évtizedekben a legnagyobb gond továbbra is a megfelelő erősségű fényforrás megtalálása volt. Számos lámpát, világítótestet próbáltak ki petróleummal, gázzal, olajjal, magnéziummal működtetve, kevés sikerrel. (SEGALAS, 1826; AVERY, 1840; FONSSAGRIVES, 1860). 1853-ban a párizsi DESORMEAUX - akit az endoszkópia (egyik) atyjának is neveznek új eszközt mutatott be az "Académia Imperiale de Medicine"-ben. Ez az eszköz már sok tekintetben emlékeztet a mai endoszkópokra.

Az endoszkópia fejlődésében áttörést jelentett az EDISON (1880) által konstruált elektromos izzólámpa megjelenése. 1879-ben NITZE és, a gondolatait a gyakorlatban kivitelező, LEITER bemutatják az első modern endoszkópos eszközt, egy cisztoszkópot, amelynek a hólyagba vezetett végén helyezték el a kicsiny, vízzel hűtött platinaizzót.Az eszköz másik jellegzetessége az az optikai lencserendszer volt, amely nagyított képet állított elő a vizsgált területről. Eszközüket 1886-ban, a skót NEWMANT (1883) követően, minyon izzólámpával tökéletesítették, majd 1894-ben NITZE fotócisztoszkópot szerkesztett. 1889-ben DE ROCHER a cisztoszkóp optikai része mellett "munkacsatorná"-t alakított ki, ezzel lehetőség nyílott bizonyos beavatkozások elvégzésére is.

A XIX. század végén az endoszkópia mindennapos klinikai gyakorlattá vált. 1901-ben VON OTT a hasűr endoszkópos vizsgálatát végzi a hasfalon át bevezetett spekulum és homloktükör segítségével (az első "open laparoscopy"). KELLING ugyancsak 1901-ben kutyákon, pneumoperitoneum (levegő ill. gáz a hasüregben) létesítése után, a Nitze-féle cisztoszkóppal végez laparoszkópos vizsgálatot. JACOBAEUS 1910-ben trokár és kanül segítségével pnemnoperitoneumot hoz létre, majd ugyanazon a kanülőn át vezeti a hasűrbe a Nitze-féle cisztoszkópot is. Ismereteink szerint ő végezte az első laparoszkópos vizsgálatot élő emberen. KELLING és JACOBAEUS tekinthetők a mai értelemben vett laparoszkópia első művelőinek.

A női kismedence vizsgálatához NORDENTOEFT javasolta 1912-ben a mély Trendelenburg-helyzetet (később PALMER alkalmazza majd rendszeresen). A hasűri behatoláshoz ORNDORF (1920) háromélű trokárt készített, majd a trokár hüvelyére - a levegő elszökésének megakadályozására - automatikus szelepet konstruált. UNVERRICHT (1923) nagylátószögű optikát szerkesztett. ZOLLIKOFFER 1924-ben először használta a hasűr feltöltéséhez a könnyen és gyorsan felszívódó széndioxidot. KALK (1929) elsőként alkalmazta a hasfalon keresztül az ún. második behatolást.

A diagnosztikus laparoszkópiában járatos sebészek kezdettől fogva próbálkoztak - minden nehézség ellenére - az operatív beavatkozásokkal is. FERVERS (1933) biopsziás eszközt szerkesztett, és kifejlesztette az összenövésekkauterizációs oldásának technikáját és műszereit. RUDDOCK 1934-ben ismertette operációs laparoszkópját, amellyel egy behatolásból, megfelelő eszköz segítségével, a biopszia is elvégezhető. HOPE ( 1937) számolt be először a Ruddock-féle laparoszkóp kimondottan nőgyógyászati célú alkalmazásáról, amelynek kapcsán 10 endoszkóppal diagnosztizált méhen kívüli terhességet ismertet. 1941-ben POWERS és BARNES a Ruddock-féle eszközzel, sterilizáció céljából, nagyfrekvenciás árammal égették át a kürtöket. DONALDSON (1942) végezte az első laparoszkópos ventrofixációt OLSHAUSENBUMM szerint a has megnyitása nélkül.
A kuldoszkópiát - endoszkópiás vizsgálat a hátsó hüvelyboltozaton keresztül - TE LINDE (1939) javasolta, majd 1944-ben DECKER vezette be sikeresen a térd-könyök helyzet alkalmazásával.
Az úttörők, VON OTT, JACOBAEUS, ORNDORF, HOPE, RUDDOCIC, POWERS, BARNES és sokan mások után talán PALMER nevezhető a modern nőgyógyászati laparoszkópia "atyjának". PALMER számos kiegészítő eszközt szerkesztett a laparoszkóphoz diagnosztikus és operatív célokra egyaránt. Szövettani mintavételhez biopsziás eszközt használt, és bevezette a méhszondát, amelynek a segítségével vizsgálat közben a méh mozgatható és szükség szerint a petevezeték átjárhatóságának vizsgálata is elvégezhető.
Az endoszkópos technikát minden kétséget kizáróan forradalmasította FOURESTIER, GLADU és VULMIÉRE (1952) akik az intenzív világítást külső fényforrásból, kvarcrúd segítségével vezették be a vizsgálandó testüregekbe. 1960-ban STORZ felismerte, hogy üvegszál segítségével fény is vezethető. Egy testen kívül elhelyezett forrásból a fény egy üvegszál fényvezetővel az endoszkópon keresztül a megvizsgálandó területre irányítható. Megjelent az üvegszálas optika az endoszkópia területén. A HOPKINS féle rúdlencsés optika nagy áttörést jelentett a Nitze által készített lencserendszer (1879) fejlődésében. Ez két alapvető problémát oldott meg: (a) nagy mennyiségű fény átvitelét a testbe; (b) valósághű kép leképzése a testről. Ugyanakkor lehetővé tette az endoszkóp átmérőjének nagymértékű csökkentését. A kitűnő világítás színes endoszkópos filmek készítését is lehetővé tette.
1963-64-ben SEMM bevezeti a széndioxid-inszufflátort (gázbefúvó berendezés), amely a műtét alatt automatikusan fenntartja a pneumoperitoneumot.
1965-re a laparoszkópia jól megalapozott diagnosztikus és terápiás eszközzé vált az európai országok nagy részében, és a 70-es évektől világszerte egyre kiterjedtebben használják hasűrön belüli sebészeti beavatkozásokhoz is. A fejlesztésben fontos szerepet játszottak a STORZ, az EDER, a WOLF, a WISAP és az OLYMPUS cégek.
A nagyfrekvenciás unipoláris koagulációs készülék használata számos "tisztázatlan" égési sérüléshez vezetett. Jelentős volt ezen szövődmények elkerülésére a bipoláris kauterizációs technika bevezetése (SEMM, 1971; RIOUX 1973) általában vérzéscsillapításhoz a laparoszkópos műtétek során. Jelentősen megkönnyítette az operatív munkát a video-laparoszkópia használata, amely a beavatkozások követését a kívülállók számára is lehetővé tette, s különösen nagy a fontossága az oktatásban.
Az utóbbi években a lézertechnika "betört" a laparoszkópia területére is, megkönnyítve és meggyorsítva a beavatkozásokat. A lézer használatához speciális műszereket fejlesztettek ki.

A budapesti ANTAL 1878-ban először ajánlja a húgycső, majd később a hólyag levegővel való feltöltését a cisztoszkópos vizsgálat előtt. Módszerét aero- vagy pneumocisztoszkópiának nevezte, s ötletet adott a hasűr, majd a méh gázzal való feltöltéséhez. 1890-benugyancsak Budapesten, HERMANN a hólyag fényképezésével kísérletezett a Nitze-féle endokamerával. VERESS 1938-ban pneumoperitoneum létesítéséhez új típusú inszufflációs tűt szerkesztett, amelynek tompa, üreges, rugóval működő mandrinja hegyes-éles hüvelyben foglal helyet. A tű biztonságosabbá tette a behatolást a hasűrbe, csökkentve a hasűri szerves képződmények perforációjának a veszélyét. Eszköze mind a mai napig világszerte használatos.

A laparoszkópia mind a diagnosztikában, mind a sebészi terápiában rendkívül nagy jelentőségű. Számos betegség kórismézése egyszerűbbé, gyorsabbá vált, s csökkent a laparotómiák (hasfali metszés, a hasüreg felnyitása) száma is. Nem elhanyagolhatóan csökkenti az eljárás a betegek műtéti megterhelését, s a rövidebb ápolási idő csökkenti a költségeket is. Méltán mondhatjuk, hogy az sebészi laparoszkópia rohamos fejlődése új sebészeti korszak kezdetét jelenti.