A endoszkópos sebészetnek számos előnye van és ez korántsem csak a gazdaságosságban nyilvánul meg.

A laparoszkópia alkalmazása lehetővé teszi, hogy a diagnosztikus és sebészi beavatkozást egyidőben lehessen elvégezni. Ennek az az előnye, hogy a beavatkozás egyszeri rizikót jelent, mind aneszteziológiai, mind a hasüregbe, ill. a méhbe történő behatolás szempontjából.
Minden endoszkópos beavatkozás a hasüreg és/vagy a méh üregének diagnosztikus megtekintésével kezdődik. Ennek során (a) megerősítést nyer a műtét előtti bimanuális vizsgálattal, vagy egyéb képalkotó eljárásokkal (ultrahang, röntgen, CT stb.) felállított diagnózis; (b) eldönthető, hogy a talált elváltozás elfogadható rizikóval megoldható-e endoszkóppal, avagy az elváltozás elsődlegesen csak laparotómiával kivitelezhető; (c) és végül csak diagnosztíkus beavatkozás történik, amennyiben az endoszkópos beavatkozás előtt felállított diagnózis nem nyer megerősítést.
 

Az előnyösebb kozmetikai végeredmény nem a központi eleme az endoszkópos sebészetnek. Ennek ellenére ez sem elhanyagolható. Laparoszkópia során a behatolás 10-15 mm-es, ill. másodlagosan alkalmazott 2 vagy több behatolás 5-12 mm-es nagysága biztosítja a megfelelő kozmetikai eredményt.
 

A laparoszkópos beavatkozások (összehasonlítva a laparotómiával) csökkentik a műtét utáni összenövések lehetőségét. Az összenövések létrejöhetnek szándékos, vagy véletlen szöveti sérülések után és megelőző összenövések oldását követően. Nyúlkísérletekben CO₂-lézerrel sérülést hoztak létre a méhen laparoszkópia és laparotómia során. Három héttel később elvégzett "second look" beavatkozások során azt találták, hogy laparoszkópiáva1 végzett lézersérülés eseteiben nem alakult ki összenövés, míg laparotómiák esetén végzett méhsérülés esetén szignifikánsan nagyobb számú és súlyosabb összenövéseket észleltek. Egy másik kísérletsorozat eredményei azt mutatták, hogy az összenövések nagyságában nem volt különbség a laparoszkópos vagy laparotómiás úton előidézett sérüléseket követően. Ezen két kísérletes vizsgálat tehát arra utal, hogy a laparoszkópos sebészeti eljárás kevesebb vagy legfeljebb ugyanolyan műtét utáni összenövést okoz. A sérülést követően kialakuló összenövéseken túl a has megnyitása önmagában is vezethet (egyéb szöveti sérülés nélkül) összenövések kialakulásához. Egy multicentrikus tanulmányban laparotómia során lézert, ill. elektromos égetést alkalmaztak. A "second look" laparoszkópiával a páciensek 50%ában találtak új összenövéseket ott, ahol az előzetes laparotómia után nem volt. Meg kell jegyezni, hogy a laparotomia során kialakuló új összenövések nincsenek összefüggésben a műtétet végző sebész képzettségével, felkészültségével.
Nagyon valószínű, hogy az operatív laparoszkópát követően újonnan képződő összenövések száma, súlyossága csökkenthető. Érdekes eredményt adott azon multicentrikus vizsgálat is, amelyben azt találták, hogy 90 nappal az eredeti laparoszkópos adhéziólizis (összenövések átégetése) után csak 12%-ban figyelték meg az új összenövések kialakulását.
Az összenövések újrakialakulását sokkal nehezebb vizsgálni, mert számos tényező befolyásolja (elhelyezkedés, kiterjedés, az eredeti összenövés típusa, a posztoperatív (operáció utáni) vérzéscsillapítás mértéke és az adhéziólízis technikája). LUCIANO és mtsai. állatkísérletekben (nyúl) "second Iook" laparoszkópia vagy laparotómia során adhéziólizist végeztek. Az ezt követő "third look" beavatkozásnál azt tapasztalták, hogy kevesebb és kevésbé súlyos összenövés alakult ki a laparoszkópiával végzett adhéziólízist követően.
Számos elmélet ismeretes, amely magyarázhatja, hogy miért kisebb az összenövések kialakulásának lehetősége az endoszkópos sebészi beavatkozások után.
Az összenövések kialakulása szempontjából a vérzésen kívül az egyik legjelentősebb tényező, a hashártyafelszín laparotómia során kialakuló dehidrációja (vízelvonás). A laparoszkópos beavatkozás esetén csökkenthető a hashártya dehidráció, ugyanis a műtét lényegében zárt rendszerben történik. Mindazonáltal a laparoszkópos beavatkozás folyamán alacsony nedvességű CO₂ áramlik át a hasüregen, amely szintén bizonyos fokú dehidrációt okozhat. Vizsgálatok szükségesek annak eldöntésére, hogy vajon a maximálisan "nedvessé" tett C0₂ tovább csökkentheti-e a műtét utáni összenövések kialakulását. A laparoszkópos műtéteknél a sebészi terület nagyítva jelenik meg az operatőr előtt, ezért a szövetek sérülése csökkenthető. Végül a makroszkópos sebészeti technikához hasonlóan a túlzott öltés (varróanyag) használatát is redukálni lehet. Ez már csak azért is ajánlatos, mert a varratok kedvező lehetőséget biztosítanak az összenövések létrejöttéhez.
 

Függetlenül a laparoszkópiával végzett beavatkozások nagyságától, nagyon ritkán van szükség hosszabb kórházi elhelyezésre. LEVINE adatai szerint a laparoszkópos úton végzett beavatkozások után az átlagos kórházi ápolási idő 2 nap volt, míg ugyanezen beavatkozások laparotómiával átlagosan 5-7 nap műtét utáni kórházi elhelyezést igényeltek. Az ő adatai szerint a kórházi tartózkodás idejét 68%-kal lehetett csökkenteni. Miután a laparoszkópos beavatkozások nagyobb sebészi szakértelmet igényelnek, ezért valószínű, hogy a kórházi tartózkodás még tovább csökkenthető a jövőben. Ma már sok helyen az endoszkópos beavatkozások egy részét (pl. sterilizáció) kórházi elhelyezés nélkül, ambulanter végzik. Magyarországon jelenleg az az elfogadott, hogy a beavatkozás napját a páciens kórházban tölti és másnap reggel távozhat.
 

Az endoszkópos műtéten átesett betegek kórházi ápolása a sebgyógyulástól függ. Laparotomia során az incíziós (hasmetszés okozta) fájdalom a domináns tényező, amely meghatározza, hogy az operált beteg meddig marad az ágyában. Az endoszkópos beavatkozás esetén a hasfali trauma (sérülés) minimális, viszont a hasüregben a különböző szerveken végzett traumatizáció nagysága összehasonlítható azzal, ami a laparotómia során történik. A szervezetet érintő stressz összességében mégis lényegesen kisebb laparoszkópia során. Utóbbi esetekben általában nincs nagy különbség a műtött szervet (pl. méhkürt) érő trauma és a hasfalat érő inzultus között. A laparoszkópos beavatkozás utáni felépülési időtartam egyrészt függ: (a) az általános anesztézia okozta stresszhatás időtartamától; (b) a hashártyán keletkezett sérülés (hiány) gyógyulási folyamatától stb. Gyakran úgy gondolják, hogy laparoszkópos beavatkozás után a sebgyógyulás gyorsabb, mint laparotómiánál. Pedig ez nem így van, a sebgyógyulás mechanizmusa lényegileg mindkét esetben ugyanaz. A szervezetet érő stressz alapján a páciens felépülése s így a teljes munkaképesség elérése részben az alapbetegségtől függ, részben pedig a behatolási sebzés gyógyulásának időtartamától. Még nagyobb laparoszkópos beavatkozás esetén is a páciens átlagosan 6 nap múlva panaszmentes.
Természetesen jelentős összefüggés van a műtét utáni felépülés és a laparoszkópos sebészi beavatkozás nagysága között. Ezzel együtt is az sebészi laparoszkópos beavatkozásokon átesett páciensek legnagyobb része 7-14 nap múlva teljesen gyógyultnak tekinthető és visszatérhet a munkájához. A laparotómia utáni felépülés viszont átlagosan 4-6 hetet vesz igénybe.
 

Az operatív endoszkópia alkalmazása a sebészeti gyakorlatban direkt hatással van a munkáltatóra és a páciensre egyaránt. A laparotómiával összehasonlítva a kórházi tartózkodás idejének csökkenése miatt az endoszkópos eljárások 50-60%-kal csökkentik a sebészeti beavatkozások árát. Ez annak ellenére így van, hogy egy endoszkópos műtét hosszabb ideig tarthat, mint egy laparotómia. Ez a kalkuláció természetesen feltételezi azt, hogy a műtétet végző szakember fizetése laparoszkópos vagy laparotómiás beavatkozás során ugyanaz. Miután a műtétet követő felépülési idő endoszkópia során 46-szorosával csökkenthető, így a táppénzkifizetésben is jelentős megtakarítás érhető el, valamint jelentős gazdasági haszna van a munkából való kieses lerövidülésének. Ezenkívül jelentősen csökkenthető a páciens, mint gyerekeit gondozó személy mindennapos tevékenységétől való távolmaradása is.
 

Az endoszkópos sebészetnek az előnyökön kívül vannak potenciális hátrányai is.
 

A nőgyógyászok nagyobb része a képzését a 1980-as évek előtt szerezte, amikor még kevés gyakorlatra volt lehetőség az endoszkópos sebészetből. Ennek a korosztálynak szükséges továbbképzéseken elsajátítani az endoszkópos technikát. Ezért parancsoló szükségszerűség, hogy a jövőben az endoszkópos sebészet a graduális és posztgraduális képzésbe szervesen integrálódjon.
Az endoszkópos beavatkozások végzésének egyik előfeltétele, hogy a műtétet végzőnek már megfelelő jártassága legyen ugyanilyen típusú műtétek laparotómia útján történő megoldásában. Eléggé elterjedt gyakorlat volt régebben és még jelenleg is előfordul, hogy hasi sebészetben kevésbé járatos orvosok kezdenek e1 endoszkópos műtétet végezni. A laparoszkópos beavatkozások az utóbbi évtizedben terjedtek el világszerte. Általános gyakorlatnak mondható, hogy sokan a diagnosztikus eljárások tapasztalatával önképzés révén jutottak el a terápiás eljárásokig és végeznek egyszerűbb vagy összetettebb endoszkópos sebészeti műtéteket. Hangsúlyozni kell, hogy még a képzett laparoszkópos szakember sem képes egyik napról a másikra megfelelően kivitelezni endoszkópiát. Ezért a megfelelő jártasság megszerzése céljából egyrészt sokat kell asszisztálni endoszkópos műtétekben, másrészt ugyancsak intenzíven kell részt venni a hasi sebészeti beavatkozásokban.

Az endoszkópos képzés lehetőségei Magyarországon
 

Az alaplaparoszkópos felszerelés (videorendszerrel együtt) jelenleg 3-4 000 000 Ft-ba kerül. Ez a nem kevés költség hozzáadódik a szokványos laparotómiás műtéti költségekhez, ugyanis az endoszkópos beavatkozás csak laparotómiás háttér mellett végezhető e1. Tehát amikor az endoszkópos beavatkozások gazdasági előnyeit vizsgáljuk, mindig figyelembe. kell venni az endoszkópos eszközök beszerzésének, fenntartásának és pótlásának pluszköltség-kihatásait is.

Miután az endoszkópos sebészi beavatkozások a laparotómiákhoz kifejlesztett műtőasztalokon történnek, nagyon gyakran a beavatkozást végző sebész teljesen torzított helyzetben kénytelen operálni. Ezenkívül a sebésznek koordinálni kell a mozgását a vizuálisan megjelenő kép és a kéz mozgása között is. Az endoszkópos eszközök további fejlesztésével, valamint az endoszkópos beavatkozások gyakorlásával e hátrányt valószínűleg csökkenteni lehet.
 

Az endoszkópos beavatkozások egy része diagnosztikusnak indul, majd operatív beavatkozássá bővül és ez fordítva is igaz. Ez magyarázza, hogy nagyon nehéz a hagyományos műtéti programba beilleszteni. Ezért az optimális megoldás a külön endoszkópos műtő üzemeltetése. Az egyes beavatkozások időtartama intézetektől és operatőröktől függően eltérő lehet. A diagnosztikus eljárások átlagosan 40 percet, a konzervatív operatív beavatkozások 80 percet, míg a radikális műtétek 110-240 percet vesznek igénybe.

Általában az endoszkópos beavatkozások ideje hosszabb, mint a hasonló laparotómiás beavatkozásoké. Megfelelő gyakorlattal elérhető, hogy bizonyos sebészi laparoszkópos műtétek ugyanolyan időtartamúak legyenek, mint a laparotómiáké. Bizonyos esetekben műtéti időtartam rövidebb is lehet.
 

Kevés tanulmány vizsgálta a sebészeti veszély nagyságát (ugyanazon beavatkozások esetein) összehasonlítva az endoszkópos és laparotómiás megoldásokat. Nagyon valószínű, hogy az endoszkópos beavatkozás csökkenti a műtéti rizikót, ugyanis kombinálja a diagnosztikus és terápiás eljárásokat így elégséges az egyszeri hasűri behatolás (és természetesen az egyszeri anesztézia is). A rosszul megítélt endoszkópos eljárás veszélyes lehet az összenövések éles vagy tompa oldása során, amikor a bélrendszer és a méh sérülése fordulhat elő. Ilyen szövődmények azonban nemcsak az endoszkópos eljárás során jöhetnek létre. Ezek valamennyi hasi sebészeti beavatkozással együttjáró potenciális veszélyek. A különbség csak az, hogy a laparotómia során (akár a hólyag, akár a bél sérülése fordul elő), egyidejűleg a szövődmény korrigálható. Ha ilyen szövődmény az endoszkópos beavatkozáskor jön létre, úgy sok esetben a szövődmény kezelése csak laparotómiával oldható meg. Lényeges és szükséges azonban, hogy az endoszkópos beavatkozás alatt ezen szövődmények felismerésre kerüljenek.
Kivételes esetekben néhány mellékkörülmény a laparoszkópos megoldás aneszteziológiai ellenjavallatát képezheti. A Trendelenburg-helyzet pl. a keringési rendszer egyes betegségeinél nagyobb rizikónövekedést okoz, mint a has megnyitása. Ugyanígy a hasűri nyomás fokozódása labilis keringésű betegeken elsődleges szemponttá léphet elő.

Összefoglalva elmondható, hogy az endoszkópos sebészet végzésekor ugyanolyan sebészi rizikóval kell számolni, mint a laparotómiák során. E szövődmények egy része megoldható endoszkóposan, míg más esetben laparotómia végzése szükséges. Több vizsgálat szerint az sebészi laparoszkópia alatt bekövetkező szövődmény miatt szükséges laparotómia aránya 1-6/1000 laparoszkópos műtét. Szabálynak kell azonban tekinteni, hogy az endoszkópos műtéti előkészítésnek a laparotómiáéhoz hasonlónak kell lennie.
A különböző, laparoszkóppal végzett műtétek eredményei (elsősorban a kis esetszám miatt) reálisan még nem értékelhetők. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a megfelelően felkészült endoszkópos sebész nem végezhet el gyakorlatilag bármilyen endoszkópos műtétet.
A tudományos igényű felméréshez azonban multicentrikus vizsgálatok szükségesek, megfelelő esetszámmal. Továbbá ma már egyértelmű, hogy szelektált beteganyagot figyelembe véve a beavatkozás endoszkópos úton éppen olyan sikeresen kivitelezhető, mint laparotómiával.